Van értelme annak, ha dühösek vagyunk?

 

„Maradj nyugodt. Az nem érv, ha dühös vagy.” – Daniel Webster

Mire jó az, ha dühös vagyok? Van egyáltalán értelme? Vagy csak valami kontrollálhatatlan rossz, amit mindig lelkiismeret furdalás követ? Meglepődnél, ha azt mondanám, lehet értelme annak, hogy dühös vagy?

A düh nagyon erős kifejezése lehet az igazság, az alapvető jogok, és az emberiesség iránti szenvedélyünknek.

Ugyanakkor a düh egyben lehet egyetlen szál gyufa is, ami egész erdőt gyújt fel, hatalmas károkat, sérüléseket, háborút, kapzsiságot és önbecsapást okozva, miközben a következmények irányíthatatlanná válnak számunkra.

Csak nagyon kevesen szokták bevallani, hogy néha elvesztik a türelmüket, vagy kiabálnak másokkal.

Sokkal jobban szeretjük csodálatosan toleránsnak, és békésnek látni magunkat. Miközben persze mindannyian dühbe gurulunk néha, és még az is előfordul, hogy magával sodor a harag szenvedélye, és mindent megítél, és tönkretesz körülöttünk, önmagát kivéve. A szívünk elérhetetlen messzeségbe húzódik, és elveszítjük a kapcsolatot a saját érzéseinkkel. Ilyenkor nincs kompromisszum, nincs esély a megállapodásra, akár igazunk van, akár nincs.

Ezért biztos valami ilyesmit válaszoltál magadban, mikor megláttad a címet: Nem, nincs értelme dühösnek lenni. Meg kell próbálni nyugodtnak maradni, nem dühösnek lenni, nem elfogadni ezt az állapotot, vagy ha mégis megjelenik, elnyomni magunkban.

De mi történik, ha harcba szállunk a saját dühünkkel, és elnyomjuk, letagadjuk, vagy küzdünk ellene?

„A harag a legtehetetlenebb indulat. Semmi hatása arra, aki okozza, ám jobban bántja azt, aki érzi, mint azt, akire irányul.” – Carl Sandburg

Ha megpróbáljuk eltüntetni a dühünket, az olyan, mintha a saját árnyékunkkal akarnánk boxolni.

Nem működik.

Vagy úgy próbálunk megszabadulni tőle, hogy kifejezzük, és ezzel valószínű érzelmi mészárlást követünk el.

Vagy letagadjuk, és elkerüljük, amivel viszont önmagunknak hazudunk, és végül depresszióhoz, és megkeseredettséghez vezet.

Vagy elnyomjuk a dühöt, és ezzel: bent tartjuk. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy később fog kitörni, ha lehet még erősebben, és még több kárt okozva. De előbb még hatékony pusztítást végez a szervezetünkön belül is.

De akkor mi értelme van mégis annak, ha dühös vagyok?

Az állatok nem dühöngenek. Összevesznek egy-egy falaton, harcba keverednek, aztán tovább állnak.

Az emberek ezzel szemben mindent megjegyeznek, újra és újra feldolgozzák, ami történt velük.

A történet „feldolgozása” az, ami során végül haragként, vagy neheztelésként határoznak meg egy érzést, ahelyett, hogy egyszerű energiának tekintenék.

A düh mögött a leggyakrabban egészen más érzelmi rétegek húzódnak meg.

Fájdalom, bizonytalanság, szomorúság, félelem.

A düh ereje azonban sokkal hatalmasabb ezeknél, ezért gyakran eltakarja a valódi érzéseinket még a saját szemünk elől is. Így könnyen elveszíthetjük a kapcsolatunkat a valódi érzéseinkkel, és a dühünket tekintjük az elsődleges érzésnek. Miközben attól szenvedünk, hogy nem tudjuk meghatározni, vagy megfogalmazni, mit is érzünk valójában.

Mivel elvesztettük a kapcsolatunkat magunkkal, és másokkal, így a düh valójában:

  • a figyelem, és a kapcsolat felkeltése iránti igény,
  • vagy az egyedüllét, magány, és a szeretet hiány kifejezésének módja.

Mindig érdemes megfigyelnünk, mi húzódik meg a háttérben a dühünk mögött: félelem, fájdalom, magány.

Nem tudunk addig mit kezdeni a dühünkkel, amíg nem tudjuk, hogy mi az az érzés, ami fenntartja.

A düh mögötti kérdés mindig ugyanaz:

„Mennyire érzem magam biztonságban ebben a helyzetben?”

Ha nincs meg a biztonságérzetünk, túl erős a bizonytalanság bennünk, akkor a bennünk élő ösztönlény felkapja a fejét, és hangos üvöltésbe kezd.

Van értelme annak, ha dühös vagyok?

Melyek azok az érzéseink, amelyek a düh mögött hírt szeretnének adni magukról? Amelyek szeretnék, hogy észrevedd végre őket is?

Ha elnyomod a dühöd, vagy letagadod a létezését, akkor ezeket az érzéseidet éppúgy elnyomod, és megtagadod.

A dühöd az ő jelzésük.

Hallatni akarnak magukról. Fontosak neked. A dühöd a jelzés hozzá. A riasztócsengő.

Ha figyelmen kívül hagyod a düh alatt megbújó valódi érzéseidet, akkor egyre jobban el fogod magad zárni tőlük, és egyre nehezebben fogod tudni kifejezni azt is, hogy miért is vagy dühös. Megakadályoz az önmagaddal, és másokkal szembeni őszinte kommunikációban.

Ellenben, ha tudatában vagy, hogy a düh valójában egy jelzőrendszer végső állomása, elkezdhetsz befelé figyelni, amikor újból felüti a fejét.

Vajon mi okozta megint bennem, hogy dühös vagyok? Mi az, amire igazán szükségem lenne?

Figyelheted, ahogy szétárad benned az érzés, elfogadhatod a létezését, és megkérdezheted, mit szeretne valójában elérni? Mi az, ami igazából fontos neked a düh mögött?

Figyelheted, ahogy a válasz megérkezik, és ahogy a düh lassan eloszlik, és átadja helyét annak az érzésnek, gondolatnak, hiánynak, ami valójában a biztonságod elvesztését, és a bizonytalanság érzését okozta. És ahogy elkezdesz erre a mélyebben meghúzódó érzelemre figyelni, könnyebb lesz elmondanod másoknak is, hogy mi váltotta ki a dühöd. Könnyebb lesz magadnak megérteni saját magad, és könnyebb lesz talán az is, hogy megoldást találj a valódi hiányérzetedre is. Könnyebben válhatsz így önmagad barátjává, miközben ez a hozzáállás megadja a düh teljes megélése, és teljes elfojtása közötti ideális mértéket is. Azt a pontot, ahol képes vagy odafigyelni arra, ami valójában benned történik.

Ez ugyan önmagában még nem fogja eltüntetni, és feloldani a dühöd, de sokat segít abban, hogy egyre közelebb kerülj magadhoz, és egyre könnyebben elfogadd, aki valójában vagy.

Te hogyan tudod kezelni, amikor dühös vagy?

 

Ha további segítségre lenne szükséged a gyakori dühkitöréseid oldásában (akár a pároddal, a gyerekeiddel, vagy a munkahelyeddel kapcsolatos dühkitörésekről van szó), itt tudok Neked segíteni.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek